Amikor Istent Atyánknak nevezzük, azzal nem pusztán nemiséget fejezünk ki, hanem arra a viszonyra teszünk utalást, ami egy gyermeket a szüleivel összeköti; az anyjával ugyanúgy, mint az apjával. Mégis azért tiszteljük hímnemü formában a Szentháromság elsô személyét, mert az emberiség történetében mindig nagy kísértés volt a nôiség imádatára. A termékenységi kultuszok sokáig, vagy talán máig, nagy kihívói a biblikus istenhitnek. Az Ószövetség prófétái nem gyôzték ostorozni azt a Baál-kultuszt, aminek az alapja a természet jelenségeinek vallásos imádata egy szarvasmarha formájában. Az aranyborjú története szintén ezzel az eltévelyedéssel van összefüggésben.
Az Isten atyasága tehát annak kifejezése, hogy a menny és a föld Ura nem egy távoli hûvös, elérhetetlen és érzéketlen hatalmasság, hanem olyan valaki, aki szeret bennünket, gondoskodik rólunk és mindenben a javunkat akarja. Szeretetét azzal mutatta ki legjobban, hogy a saját Fiát küldte el értünk a világba, aki élete odaadásával és feltámadásával megváltott bennünket. Csak ez az isteni cselekedet teszi lehetôvé, hogy mi Istent Atyának nevezzük. Hiszen a bûneset megszüntette ezt a bensôséges családi viszonyt és kiszolgáltatott bennünket vétkes hajlamainknak. A Szentháromság harmadik személye volt az az isteni személy, aki úgy munkálkodott a lelkünkben, hogy ráébredjünk elveszett állapotunkra, fájlaljuk azt és vágyakozzunk vissza abba az atyai otthonba, ahová teremtettünk. A földi édesapák azzal töltik be küldetésüket, hogy ha mintát a mennyei megfelelôjüktôl veszik. Az önfeláldozó szülôi ragaszkodás csak úgy valósúlhat meg, ha a Szentháromság, egy, örök és igaz Isten együttmunkálkodásába kapcsolódunk be mennyei bölcsesség és szeretet által.
Drótos Árpád, református lelkipásztor, 2025. június 15., Manhattan
