Nemcsak vallásos környezetben, de a világi életben is többször felmerül a kérdés, hogy mi a teendônk. Mit kell tennünk ahhoz, hogy helyes életet éljünk? Erre a kérdésre Jézus Krisztus a János 6,28-33-ban feleletet ad. Röviden összefoglalva; hinnünk kell és Istent valóságosan létezônek kell elfogadnunk. A hitet nagyon sokan félreértik. Isten létének elfogadása önmagában nem jelent hitet. A Megváltó ezért mondja azt, hogy abban kell hinni, akit Isten elküldött. (János 6,29) Itt Jézus Krisztus az ô saját személyébe vetett hitre irányítja a figyelmet. Tehát hinni nem más jelent, mint személyes és állandó életkapcsolatot azzal az Isten Fiával, akit az Atya azért küldött, hogy megmondja, mit kell tenni, példát adjon arra nézve, hogy hogyan kell cselekedni és egyben erôforrás legyen. A tömeg “Mit tegyünk? kérdése a kenyérgond kapcsán merül fel. Az izraeli történelemben az Úr egyszer már fényesen igazolta az Egyiptomból való szabaduláskor, hogy gondoskodik a népérôl, amikor mannát és fürjeket adott eledelül a pusztában. Jézus Krisztus ennek kapcsán azt hangsúlyozza, hogy tévedés lenne Mózes nevéhez kötni pusztai jóllakatás történetét.
Ugyanis Isten maga volt az, aki enni adott az övéinek. Ahogy Isten az, aki mindig gondját viseli azoknak, akik hisznek benne. Csak ehhez Istent valóságos személynek kell elfogadni, mint ahogy az is. Az emberi hitnek így kell viszonyulni hozzá és nem úgy, mint egy távoli, érdektelen hatalmassághoz. Isten személyes közelségét érezhetjük tehát a mindennapjainkban, de legerôsebb módon az úrvacsorában, ahol a kenyér és a bor kézzelfogható jelei a gondviselésnek. Azonban a jelek soha nem változnak át a jelzett dolgokká. A mennyei kenyeret ember nem adhatja. Az úrvacsorában a Szentlélek táplál bennünket úgy az evilági életre, mind az örökkévalóságra. A Szabadító valóságosan jelen van a jegyekben (realis praesentia), de nem úgy, hogy átváltoztatja a kenyeret és a bort, hanem az emberi elmét és az emberi életet változtatja meg. Ebbôl következik aztán az is, hogy az úrasztali közösség nem csak egy emlékvacsora. Az is, emlékezés az Úr halálára és feltámadására, de nem csak az, hanem élô és tartalmakkal teli kapcsolat az Istennel magával.
Drótos Árpád, református lelkipásztor, 2025. január 26., Manhattan
