Divatos cikizni Fukuyama-t, amiért a történelem végérôl beszélt, holott a történelem korántsem ért véget. Azaz, ha alaposan megvizsgáljuk, vajon nem lett mégis vége a történelemnek olyan szempontból, hogy már nem történik semmi lényeges, csak múlik az idô? Inkább az történhetett, hogy Fukuyama ösztönösen vagy sugalmazásra ráérzett egy teológiai igazságra, miszerint az üdvtörténetnek van vége. Hiszen, ami az Isten népe körében folyik, nem más, mint körkörös ismételt ünneplése annak, ami a világ Urának történelemben véghezvitt munkájára emlékezik, és amire az apostol azt mondja: “Mindennek vége pedig már közel van.” (I Péter 4,7) A vég annyira közel van, hogy a következô pillanatban bekövetkezhet.
Az elsô keresztyén nemzedék válságként élte meg, hogy még nem jött vissza az Úr, pedig saját életükben várták, ezért mintegy örökös Adventben éltek. Nem tévedtek, hiszen az Ige arra figyelmeztet: “Az Úr közel.” (Filippi 4,5) Nem is lett igazán semmi baj abból, hogy a váradalom nem ért célhoz. Péter apostol például így dolgozta fel a problémát: “Itt van az idô, amikor elkezdôdött az ítélet Isten háza népén.” (I Péter 4,17) Tisztában van vele, hogy eljött az idô, ami egy folyamatot indít el. Ezt a folyamatot lehet többféle módon értelmezni. Jelentheti a várakozás idejét, Adventet, de ugyanakkor az ítélet kezdetét is, ami alól az egyház sem vonhatja ki magát. A Krisztus-követôk elsô generációja számára tehát az Advent nem jelentett valami passzív magatartást, hanem a bôrükön érezve az események hatásait, meggyôzôdésük szerint részesedtek a Megváltó szenvedéseiben, amiért nagy jutalomban reménykedtek. Ôket követve nekünk is az a dolgunk, hogy erre a második Adventre készüljünk, amelyhez az elsô Adventben történtek adnak erôt és bölcsességet.
Nt. Drótos Árpád, református lelkipásztor, 2024. december 1., Manhattan
